- Miért nem lettél pszichológus? - sok évvel ezelőtt kérdezte az egyik ismerősöm. Meglepődtem, mert ezzel a kérdéssel megnyomott bennem egy gombot.

Anno, régen, még az egészségügyi középiskolás időszakomban volt ilyen gondolatom.Tudtam, hogy orvos nem szeretnék lenni, esetleg pszichológus. De akkor még nagyon érzékeny voltam. Sokat sírtam. Mindentől tudtam sírni. Azt mondta a családom, hogy nem jó ötlet nekem a pszichológia, mert mindenkivel képes leszek sírni, aki eljön hozzám a problémájával...

Szeretettel köszöntelek az oldalamon!

Kenyeres Katalin vagyok...sok-sok szerepem közül az egyik fő szerepem, hogy feleség vagyok és egy másik szintén főszerepem, hogy édesanyja vagyok két nagyszerű gyermekemnek.

 Középiskola után nem lettem orvos. Nem lettem pszichológus sem. Egészségügyi szakdolgozó lettem. Emberekkel foglalkozom egy olyan területen, ahol a testi tünetek mellett a léleknek is tudok támogatást adni. Legalábbis igyekszem. Mert nálam az ember lelke a kiindulópont. A lélek nem akarja, hogy szenvedjünk. Ha mégis szenvedünk, akkor a lélek suttog mindenféle megoldást, hogy visszataláljunk a nyugalmunkhoz, a lelki békénkhez. A lelkünk segít abban, hogy fürdőzzünk önmagunk szeretetében. Ha szeretjük magunkat, akkor minden más ehhez igazodik...a kapcsolataink, a körülményeink, a lehetőségeink.

Már nem sírok olyan sokat... mint annak idején. Az az érzékenységem, ami régen inkább gyengeségnek tűnt mások szemében, mostanra egy mély együttérző embert láttat belőlem. Szeretek figyelni az emberekre. Érdekel az emberi sors. Több évtizede kutatom az élet értelmét. Néha megtalálom...aztán úgy érzem, hogy mégsem az...aztán újból jön egy érzés arra, hogy mit is keresünk itt a Földön...aztán újra elveszek a sok gondolatomban.

Kiskoromban is foglalkoztattak olyan kérdések, amelyekre választ nem kaphattam. Hogyan is lehet egy olyan kérdésre válaszolni, hogy vajon ez hányadik életem lehet? Vagy egy olyan kérdésre, hogy hol lehetnek a régi szüleim?

Gyermekkoromban lelki megnyugvást kaptam a templomban. Otthon éreztem magam benne. Szüleim nem gyakorolták a vallást, de én nem tudtam elképzelni, hogy úgy teljen el egy vasárnap, hogy ne szippantsak bele a templom varázslatos illatába. Akkor még nem tudtam, hogy miért volt fontos azt az érzést átélnem...azóta már tudom. 

Éreztem, hogy nem akarok olyan lenni, mint amit esetleg elvárnak tőlem. Az elvárások nehézséget adtak a választásaimban...tiltakoztam sok mindennel szemben...ezért sokáig úgy éreztem sodródok az árral.

Nem értettem mit keresek egy egészségügyi iskolában. Azt tudtam, hogy nem akarok különböző vizsgálatokról tanulni...de amikor a betegségekről tanultunk, engem az jobban érdekelt volna, hogy miért lesz valaki beteg. Éreztem, hogy mindig más választ adnak erre, mint ami a válóság.

Kórházi gyakorlataink során sem az érdekelt, hogy mennyi a vérnyomása a betegnek. Jobban érdekelt az, hogy meghallgassam a beteg kétségbeesését, akihez nem jött látogató bennfekvés ideje alatt. Igen...megsirattam azokat a betegeket, akik meghaltak. Vásároltam ennivalót azoknak a betegeknek, akiknek nem volt ennivalójuk.

A sok félelem, az érzékenységem, a bizonytalanságom, az önbizalomhiányom...és még ki tudja mi minden más...megélése miatt a lelkem egyszer csak megelégelte azt a hozzáállást, ami kitöltötte sokáig az életem és testi tüneteken keresztül próbálta elmondani, hogy miben lenne érdemes változtatnom.

Ez az időszak volt az első beavatásom, az első olyan figyelmeztetésem, amire érdemes volt figyelnem. Két év alatt értettem meg sok mindent az addig történtekből. De éreztem, hogy ez még csak a kezdete valaminek....

Sokan meghaltak a hozzám közelállók közül, akik a betegeim voltak. Mindegyik veszteség más volt mint a többi. Mindegyik elvett belőlem, de hozzám is adott valamennyit. A halál gondolata, gyermekkoromban attól való félelmem, a sok kérdés a betegektől, hogy miért élünk, ha egyszer meg kell halnunk....még jobban erősítette a vágyam, hogy kutassam életem értelmét.

Jött a második beavatásom. A Mélypont. Ahogy lenni szokott. Teljes sötétséget éltem meg, azt hittem én csinálok valamit rosszul. A megfelelés, a szolgalelkűség, az érzékenység, nem tudtam nemet mondani....mindez egyenes utat mutatott a mélypontra. 

Azóta hálás vagyok az összes mélypontomért. Azok indítottak el egy olyan úton, amin azóta is járok...és egyre több ajtó, kapu nyílik ki előttem...Sok könyv, sok tanfolyam, sok nagyszerű tanító megérkezett az életemben...de az ami a legtöbbet ad hozzám, az az emberekkel való beszélgetés, a különböző sorsokba való belelátás...megtanultam hallgatni a megérzésemre és megtanultam használni magam a képességeimmel együtt. 

Mindenkinek más az út, amin végig megy élete során...de van egy közös mindegyik útban. Mindannyian önmagunkat keressük.

Ki vagyok?
Mi életem értelme?
Hogyan éljem túl a mindennapjaim?
Miért alakulnak úgy a dolgaim, ahogy alakulnak?
Merre tovább?
Hogyan tudom támogatni gyermekem?
Mit tegyek? Kikészít a családom....
Mit kezdjek a félelmeimmel?

....még számtalan kérdést írhatnék...de, ha kedved van hozzá...akkor tedd fel Te nekem a Te kérdésed!

A választ Te fogod megtalálni, mert nálad jobban senki nem tudhatja mi a jó Neked.
 Amiben tudok segíteni, az az, hogy rámutatok lehetőségekre...megmutatom, hogy mindig van egy másik választásod, mint ami addig eszedbe jutott...talán emlékeztetni tudlak a lelked tervére. 

Talán megerősíthetlek a nagyszerűségedben. Mert tudom, hogy minden ember alapjáraton szerethető és azt is tudom, hogy minden ember egyik legfőbb vágya, hogy szeressék.

Mire számíthatsz, ha eljössz hozzám egy beszélgetésre?