Élj úgy, hogy az élet ne fájjon! 2.rész

Élj úgy, hogy az élet ne fájjon! 2.részMikor fáj az élet? Egyáltalán mit jelent az, hogy fáj az élet? Hogyan nem tud fájni az élet?27 éves voltam. A gyermekünk 2 éves volt. Szombat volt, épp elkészült az ebédünk, már az asztalt is megterítettük. Éreztem, hogy nagyon nem vagyok jól. Igyekeztem úrrá lenni az érzéseimen, de azt is éreztem, hogy nem járok sikerrel. Gondoltam egy pillanatra elvonulok a szobába, hogy ne ijesszem meg a családom, azzal, hogy valami nincs rendben. Egyedül szerettem volna megoldani a problémámat. Lefeküdtem és egyre jobban azt éreztem, hogy valami nagyobb baj közeledik. Csak azt nem tudtam, hogy infarktus előtti állapotban vagyok vagy epilepsziás roham előtt. Ez a kettő jutott akkor eszembe....Halálfélelmem volt. Nem segített az elvonulásom egy külön szobába...Talán még rosszabb volt. Pár perc múlva kirohantam a konyhába, mondtam a férjemnek menjünk el itthonról. Minél hamarabb induljunk. Ki az útra...mondtam. Mindegy volt hova, csak menjünk. A gyermekünk nem értette miért vette ki az etetőszékből az apukája, ő enni szeretett volna. Nyugtatgatta a férjem, hogy nemsokára ebédelünk, csak egy picit elmegyünk sétálni...Fél másodperc alatt készen álltam az indulásra. Egy vágyam volt, minél hamarabb levegőn legyek.Kiértünk a szabadba, kérdezte a férjem hová megyünk és mi a baj....Nem tudtam megmondani mi a baj...csak azt, hogy valami van...Nagyon feszült, nyugtalan voltam és féltem, pontosan azért, mert nem tudtam, hogy mi zajlik bennem. Gyorsan jött, váratlanul(akkor még azt gondoltam).Gyors sétánk közben eszembe jutott az egyik ismerősünk, akiről tudtam, hogy szed nyugtatót. Kértem a férjemet, hogy menjünk el hozzájuk és kérjünk tőle egy tablettát, mert egyébként megőrülök a feszültségtől. Soha nem szedtem nyugtatót, fogalmam sem volt, hogyan fog rám hatni. De nem is érdekelt. Abban láttam a megoldást.Már az ismerősünk ajtajában bevettem a nyugtatót, minél hamarabb szerettem volna, hogy rendben legyek, vártam a csodát.A gyógyszer hatására aludtam valamennyi időt, miután hazaértünk. Amikor felébredtem, nagyjából nyugodtnak éreztem magam. Nyugodtnak, de fáradtnak. Mint aki egész nap sok terhet cipelt.A férjemmel tanakodtunk, mi lehetett ez az egész. Bármi ami eszembe jutott, hogy mi válthatta ki, egyáltalán nem tűnt relevánsnak. Arra jutottunk, hogy biztos a fáradtság miatt volt, hisz egy pici gyermek mellett elég sokat dolgoztam a munkahelyen is. A férjem annyit mondott, hogy ezentúl jó lenne, ha időnként megengedném magamnak, hogy pihenjek. Nem is értettem mit akar ezzel mondani. Aznap még sok mindent nem értettem. Valójában egy hónapig nem értettem az egészet. De így utólag lehet, hogy nem is egy hónap volt, inkább több év....mire összeraktam, hogy azon a szombati nap mi történt.Két nap múlva, amikor készültem munkába menni, csak úgy a semmiből elkezdtem sírni. Annyira sírtam, hogy nem tudtam abbahagyni. Így nem tudtam elmenni dolgozni sem. A férjem szólt a munkahelyemre, hogy nem tudok elindulni.Gyors segítséggel eljutottam egy pszichiáterhez, aki kérdéseket tett fel, ki kellett töltenem egy kérdéssorozatot. Az egyik kérdés teljesen felébresztett....jutott-e eszembe bármikor, hogy öngyilkos akarok lenni? Tessék? Mi akarok-e lenni? Dehogy akarok...csak valami van velem, nem tudom, hogy mi...fáradt vagyok vagy elegem van valamiből, de azt sem tudom miből....talán túl sok a teher rajtam...talán vannak olyan elvárások a környezetem részéről, amire én kevés vagyok. De mivel jól nevelt lány vagyok, mindenkinek meg akarok felelni, ezért úgy csinálok, hogy minden rendben legyen. Bevállalok mindent, amit kérnek tőlem. És azt nem csak megcsinálom, hanem igyekszem a legtökéletesebben megcsinálni. Már csak azért is, mert azt hiszik, hogy meg tudom csinálni. Így bebizonyítom mindenáron, hogy meg is csinálom....Tulajdonképpen az öngyilkossággal kapcsolatos kérdés hozta felszínre a mélységből a problémám egyik okát. "A megfelelési kényszere mióta van jelen az életében?"- kérdezte a pszichiáter.Puff....most jött elő igazán még több minden....de ami érdekes volt, olyan emlékek törtek fel, aminek nem volt még akkor köze a megfelelési kényszeremhez.Sírtam, beszéltem, sírtam, beszéltem....aztán egyszer csak elfáradtam magamtól és abba is maradt a sírás.Néhány nap múlva annyit már sejtettem, hogy egy olyan utazás kezdődik számomra, ami ismeretlen, ami félelmetes...amit magamnak kell kitaposni. Akkor még nem tudtam, hogy az a szombati nap milyen hatalmas változást, átalakulást indított be az életembe...akkor még inkább a fájdalmat, a lelkem fájdalmát éreztem...Ha akkor valaki megkérdezte volna, hogy mire jó, ha az ember felszínre hozza a lelki fájdalmát, mit ér el vele….akkor még nem tudtam volna a választ.
Azóta tudom a saját válaszomat. Azóta a saját megéléseimen keresztül már nagyon sok mindenkinek úgy tudtam támasza lenni, hogy hosszú ideig fel sem tűnt, hogy az vagyok. Építettem magam, ezáltal építettem másokat is...