Élj úgy, hogy az élet ne fájjon!

Kiskoromban furának láttam a felnőtteket. Tudom ezzel nem vagyok egyedül. Azt láttam, hogy feleslegesen kreálják a problémáikat. Láttam hogyan reagálnak helyzetekre és gyakran úgy gondoltam már kicsiként is, hogy jobb lenne, ha másképpen tennének, ha más megoldást választanának. Valamiért úgy gondoltam, ha másképp csinálnák, másképp viselkednének, akkor talán a szenvedésük is csökkenne. Azt is láttam, hogy mindig megmagyarázzák, hogy épp az adott cselekedetüket, az adott viselkedésüket miért úgy gondolják helyesnek. A magyarázat sem volt érthető számomra. Gyakran elhangoztak az én gyerekkoromban is...és még később is...azok a sokunk által ismert mondatok mint például az, hogy az élet nagyon nehéz....az életben mindenért meg kell szenvedni....az életben mindenért meg kell harcolni...ahhoz, hogy sok pénzed legyen sokat kell dolgozni...az életben semmi nem jön könnyen...bizonyos kor után elvegyülünk a betegségekkel...a jó után, mindig a rossz jön...stb.
Ma már pszichoterápiában és minden egyéb módszeren keresztül igyekszünk felülemelkedni a fent leírt "bölcsességeken". Igyekszünk megtalálni a saját nézőpontunkat a saját életünkben. Azt már tudjuk, érezzük, hogy nem minden van teljesen úgy az élettel kapcsolatban, mint ahogy tanították nekünk, de azt hiszem, hogy még mindig keressük, hogy valójában, hogy is van. Lehet, hogy soha nem is fogunk rátalálni a teljes igazságra...De egyáltalán ki tudja megmondani, hogy mi az igazság? Ahány ember, annyi igazság van. Mégis az emberiség le akarja szűkíteni a 8 milliárd igazságot néhány fő igazságra.
Honnan tudhatom, hogy nekem mi működik? A fent említett örökölt gondolatokból, honnan tudom, hogy mit cipelek még mindig magammal? Attól, hogy már kisgyerekként sem hittem el, hogy van létjogosultságuk azoknak az elveknek, amiket hallottam...attól elképzelhető, hogy mégis belém ivódtak, mélyen a tudatalattimban?
Melyek lehetnek azok, amiket már tovább is adtam a gyerekeimnek? Valamikor nem értettem egyet jó néhánnyal, ennek ellenére időnként rajta kapom magam, hogy a jelenlegi reagálásaim, viselkedésem azokat a mintákat tükrözik.
Ez hogyan lehetséges? Azt mondják, ha nem hiszed el, amit hallasz, ha nem tudsz valamivel azonosulni, akkor az nem kerül be a tudatalattidba mint minta. De a valóság azt mutatja, hogy mégis bekerül. Lehet, hogy azért, mert annyira ezek a nézőpontok határozták meg a környezetünk életét...annyira ezek a gondolatok, általuk vélt nagy igazságok vezérelték a mindennapjaikat, hogy, én aki nem hittem el nekik, mégis magamévá tettem néhányat.