Élj úgy, hogy a halál ne fájjon! 6.rész

Kiskoromban Mókuskának hívott. Ha elutazott valahová, ajándékba is mókuskát hozott nekem...porcelánból, karácsonyfadíszt...Hogy miért hívott így, azt nem tudom, szerintem csak...Ismerve magamat, biztosan megkérdeztem tőle, de nem emlékszem arra, hogy lett volna erre válasza.Annak idején, nem tulajdonítottam sokat az egésznek. A mókuska egy aranyos, cuki, játékos kis állat...ennyit jelentett nekem.
Mennyire érdekes! Most már sokkal többet jelent ez a régi emlék. Ahogy hazaérkeztem a temetésre, onnantól kezdve több alkalommal is meglepetést okoztam magamnak. Egy idő után feltűnt, hogy korábbi, még édesapám halála előtti elveimet kezdem hátrahagyni. Addig is volt néhány tárgy az életemben, amelyek által kötődök valakikhez, de inkább azon voltam, hogy ne a tárgyakon keresztül kapcsolódjak, hanem inkább az emlékeken, a szívünkön keresztül.Érkezésünkkor, ahogy beléptem a házba, azonnal Édesapám egyik személyes tárgyán megakadt a szemem, hogy azt én magammal szeretném vinni emlékbe...de nem tudtam, hogy megtehetem-e. Másnap, Édesanyám megkérdezte, hogy nem szeretném azt magammal vinni? Nem tudta, hogy előző nap pontosan erre gondoltam. Magammal hoztam. Azon kívül magammal hoztam a porcelán Mókuskát. Korábban is elhozhattam volna, de amint írtam, annyira nem éreztem azt, hogy nálam kellene, hogy legyen. Annak ellenére, hogy én kaptam kiskoromban.De akkor, ahogy megláttam a polcon, azonnal kezembe vettem és tettem a többi emléktárgy közé. Ezekkel a tárgyakkal akartam, hogy Édesapám még velem legyen.
Valahogy az volt az érzésem, hogy ezekkel a tárgyakkal még mindig a távolsággal harcolok. Úgy éreztem, hogyha velem vannak Édesapámnak sokat jelentett tárgyai, akkor most már a távolságot legyőzöm magamban. Amíg él valaki, addig is adunk egymásnak tárgyi ajándékot, amit magunkkal hozunk. De valahogy ez nálam felértékelődött azon tárgyakon keresztül, amelyeket nem én kaptam Édesapámtól amíg még élt, hanem halála után lehettek az enyémek, ami addig az Övé volt.
A gyász....Feketébe öltözve érkeztem haza. Nagyon tartottam ettől a pillanattól. Amikor feketébe kell öltöznöm. Igen...itt a "kell"-en van a hangsúly. Mert a halál, a temetés, a gyász...ezekhez a fekete szín tartozik. Tudom, hogy nem mindenhol van így, sok minden változott az utóbbi időben...de nálunk még nagyjából így van.
Addig a napig úgy gondoltam, hogy kényszerből, elvárásból fogom magamra venni a fekete ruhákat. Aztán úgy gondoltam, hogy tiszteletből persze, hogy megteszem.Eltelt egy hét, két hét...mondta Édesanyám, látva, hogy feketében vagyok a negyven fokban, hogy nyugodtan viselhetek más színű ruhát, nem ez a lényeg a gyászban. Mondtam, hogy tudom és én is így gondolom, hogy nem ez a lényeg. Csak közben bennem megváltozott sok minden. A fekete ruha rajtam olyan érzést adott mint a magamhoz vett Édesapám személyes tárgyai. Amikor felöltöztem a fekete ruhába, úgy éreztem összekapcsolódtam Vele. Adott egy megnyugvást. Egy nap, nagyon, nagyon meleg volt, tudtam, hogy hosszú ideig leszek kint a szabadban, gondoltam a fekete blúz helyett fehéret veszek fel. Ahogy magamra vettem a fehér felsőt, kb két perc múlva, éreztem, hogy nagyon feszült lettem...először nem értettem mi bajom...aztán leszedtem magamról a fehér felsőt, feketére kellett cserélnem.
Azt mondják a bölcsek, hogy minden helyzetből tanulunk. Hogy minden ami történik, az a fejlődésünket szolgálja. Ez mind így van. De ezek a bölcs mondatok valójában akkor tudnak érvényesülni, ha hagyjuk, hogy érvénybe lépjenek. Ha hagyjuk, hogy a tanultak beépüljenek a sejtjeinkbe. Onnantól kezdve a lelkünkbe vésődik.
A tárgygyűjtögetés, a fekete színhez ragaszkodás megtanított arra, hogy a fájdalmas pillanatok is tudnak csodálatosak lenni, ha figyelünk arra, hogy épp mitől tudunk megnyugodni. Mert az Élet mindig mindent párhuzamosan kínál. A fájdalom mellé adja a megnyugvást is. Mindkét csomagot megkapjuk. Mindkettőt érdemes kibontani.