Élj úgy, hogy a halál ne fájjon! 5.rész

1991-ben Erdélyből kiköltöztem Magyarországra, azóta itt élek Szegeden a családommal. 530 km a legrövidebb út a két otthonom, Szeged és Gyergyóalfalu között. Az első pár évben volt olyan, hogy másfél nap alatt értem haza, amikor meglátogattam a szüleimet. Nagyon rossz volt busszal, vonattal az összeköttetés a két helység között. Amikor már autóval tettük meg az utat hazáig, akkor már "csak" 10-12 órát utaztunk. Akkor még nem volt autópálya. Néhol még autó számára járható út sem volt. Legalábbis nehezen járható volt néhány útszakasz.
Már akkor is időnként eszembe jutott, mi van akkor, ha valamiért sürgősen haza kell utaznom? Mikor érek haza leghamarabb? Hogy tudom majd megoldani?
Néhány évvel később, azzal marcangoltam magam, hogy sok idegen embernek segítek hivatásomnak köszönhetően és a saját szüleimnek a távolság miatt nem biztos, hogy fogok tudni segíteni, ha szükségük lesz rám. Őszintén bevallom, hogy ilyen gondolatok mellett volt olyan , hogy dühös voltam magamra a korábbi döntésem miatt, hogy ilyen messzire költöztem...de volt olyan is, hogy azokra is dühös voltam, akiknek tudtam segíteni.
Sok év után ezt a dühöt, az önmarcangolást felváltotta egy erős ősi bizalom...hogy minden rendben lesz. Éreztem, hogy amikor szükség lesz a szüleimnek a segítségemre, akkor biztos úgy fog alakulni minden, hogy mellettük legyek.
A bizalom mellett, gyakran felütötte a fejét a félelem. Félelem attól, hogy egyszer megszólal a telefon és értesítést kapok, hogy valamelyik szülőm meghalt. Féltem attól a képzelgésemtől, hogy egyszer úgy kell beülnöm az autóba és több órán keresztül utazzak, hogy temetésre megyek.
33 évig nem kellett így beülnöm az autóba. Ez idő alatt a két helység között az utazás időtartama lerövidült. Majdnem fele idő alatt hazaérünk. Nem is értem, amikor valaki 1-2 órás utazástól kiborul. Nekem már a 6-7 órás hazautazás is ajándék.
Tavaly átéltem azt, amitől féltem. Telefonon kaptam a hírt, hogy Édesapám meghalt. 85. éves volt. Nem volt váratlan, ennek ellenére nagyon fájt. A halála előtti két hét nehéz volt mindannyiunk számára. A nehézségek fokozata a távolság miatt hatványozódott. Sikerült találkoznunk a kórházban...amikor elköszöntünk, tudtam, hogy az utolsó puszimat adom az arcára, de mégis bizakodtam, hogy hátha nem az utolsó. Folyamatosan abba a belső erőmbe kapaszkodtam bele, hogy bízzak a folyamatban...hogy mindig fogom tudni mit kell tennem. Bíztam abban, hogy jól fogok dönteni a hazautazásaimmal kapcsolatban. Egészen addig úgy gondoltam, hogy jól döntök, amíg meg nem kaptam a hírt a haláláról. Akkor már úgy gondoltam, hogy jó lett volna hamarabb hazautaznom, hogy otthon lett volna a helyem.
Újra dühös lettem a távolságra. Vitatkoztam magamban magammal, hogy mi lett volna a helyes. Közben be kellett ülnöm az autóba és elindultunk a régóta félelemmel elképzelt utunkra, Édesapám temetésére.