Élj úgy, hogy a halál ne fájjon! 3.rész
Középiskolai tanulmányaimat egészségügyi szakgimnáziumban végeztem. Már első évben is mentünk kórházba gyakorlatra. Elég hamar feltűnt nekem, hogy imádok a betegek körül lenni. Imádtam velük kapcsolódni. A gyakorlati feladatokat is megcsináltam, hisz az kötelező volt...de az, hogy azok elvégzése után mit csinálunk, az már ránk volt bízva. Én arra emlékszem, hogy a szabadidőmben álltam valamelyik beteg ágya mellett és beszélgettem vele. Akkoriban még inkább a sajnálat volt bennem a betegek felé, mint együttérzés. Akiket sajnáltam például azért mert nem látogatta a családja, nem vittek neki finom házi falatokat, nekik rendszeresen vásároltam valami finomságot az én kevéske pénzemből.
Egy ilyen gyakorlati idő alatt, ami emlékeim szerint három hétből állt, egy idős bácsival nagy haverok lettünk. Őt sem látogatta a családja. Arra már nem emlékszem, hogy miért nem látogatták...arra viszont emlékszem, hogy ezért nagyon szomorú és csalódott volt. Általában kiflit és valamilyen tejterméket vittem neki reggelente. Még három nap volt a gyakorlati időből, már előre sajnáltam, hogy el kell köszönnünk egymástól, tudtam, hogy nagyon fogunk egymásnak hiányozni.
Szokásosan reggel megérkeztem a kórterem ajtó elé a kiflivel és még valamivel, amire már nem emlékszem, hogy mi volt....és a bácsi ágyán a matrac oldalra fel volt állítva, üres volt az ágy. Azonnal tudtam, hogy az éjszaka meghalt, mert, ha a beteg meghalt, a matracot mindig oldalra felállították.
Elkezdtem nagyon sírni, teljesen vigasztalhatatlan voltam...a gyakorlati vezetőnk haza küldött, mert látta, hogy nem fogok tudni aznap odafigyelni a feladataimra.
A következő nap egyáltalán nem akartam bemenni a kórházba, mert értelmetlennek láttam az ottlétemet a bácsi nélkül. Mellette voltak más betegek is, akikkel sokat beszélgettem, akiket meghallgattam...de valamiért az a bácsi (sokáig tudtam a nevét, sajnos már nem emlékszem rá) nagyobb hatással volt rám, mint a többiek.
Egy idő után feltettem magamnak a kérdést...miért hiányzik nekem az a bácsi? Hisz ő nem a családtagom, igazából nekem ő senkim. Akkor fogalmaztam meg magamnak, hogy tulajdonképpen nem azért szeretünk valakit, mert ő a családunk tagja, mert a barátunk, mert az ismerősünk, mert ő valakink....hanem valami olyat szeretünk meg a másikban, ami nem kézzelfogható. Nem megindokolható az a szeretet, amit érzünk a másik felé...ez belülről fakad. Most már egy ilyen találkozásra azt mondom, hogy a lelkünk találkozott. Akkor én ezt még nem tudtam. Csak éreztem.
Ezzel a bácsival való találkozás, az ő elvesztése nagyon, de nagyon meghatározta a további életemet, az emberekhez való viszonyulásomat. Akkor mondtam ki magamnak először, hogy én szeretem az embereket, megfogadtam, hogy akivel mélyebb kapcsolat akar megszületni, azt megengedem, hogy létrejöjjön, még akkor is, ha ennek az az ára, hogy fájni fog az elvesztésük.
Szokásosan reggel megérkeztem a kórterem ajtó elé a kiflivel és még valamivel, amire már nem emlékszem, hogy mi volt....és a bácsi ágyán a matrac oldalra fel volt állítva, üres volt az ágy. Azonnal tudtam, hogy az éjszaka meghalt, mert, ha a beteg meghalt, a matracot mindig oldalra felállították.
Elkezdtem nagyon sírni, teljesen vigasztalhatatlan voltam...a gyakorlati vezetőnk haza küldött, mert látta, hogy nem fogok tudni aznap odafigyelni a feladataimra.
A következő nap egyáltalán nem akartam bemenni a kórházba, mert értelmetlennek láttam az ottlétemet a bácsi nélkül. Mellette voltak más betegek is, akikkel sokat beszélgettem, akiket meghallgattam...de valamiért az a bácsi (sokáig tudtam a nevét, sajnos már nem emlékszem rá) nagyobb hatással volt rám, mint a többiek.
Egy idő után feltettem magamnak a kérdést...miért hiányzik nekem az a bácsi? Hisz ő nem a családtagom, igazából nekem ő senkim. Akkor fogalmaztam meg magamnak, hogy tulajdonképpen nem azért szeretünk valakit, mert ő a családunk tagja, mert a barátunk, mert az ismerősünk, mert ő valakink....hanem valami olyat szeretünk meg a másikban, ami nem kézzelfogható. Nem megindokolható az a szeretet, amit érzünk a másik felé...ez belülről fakad. Most már egy ilyen találkozásra azt mondom, hogy a lelkünk találkozott. Akkor én ezt még nem tudtam. Csak éreztem.
Ezzel a bácsival való találkozás, az ő elvesztése nagyon, de nagyon meghatározta a további életemet, az emberekhez való viszonyulásomat. Akkor mondtam ki magamnak először, hogy én szeretem az embereket, megfogadtam, hogy akivel mélyebb kapcsolat akar megszületni, azt megengedem, hogy létrejöjjön, még akkor is, ha ennek az az ára, hogy fájni fog az elvesztésük.