Élj úgy, hogy a halál ne fájjon! 2.rész

Általános iskolás voltam, 8-9 éves....Akkoriban még a halottat a családja, az ismerősei, néhány nap ravatalozás után saját házából kísérték utolsó útjára a temetőbe. Kisgyerekként nem jutott el hozzánk a hír, hogy valaki meghalt a faluban, temetés lesz. De a feketében öltözött felnőtteket látva egy hosszú sorban, akik egy pap kíséretében vonultak végig a falun, sok érdekes "zászlót" tartva a kezükben...tudtuk, hogy temetés van. Kíváncsiságból, akkori gyerekkori barátnőmmel, de időnként egyedül is, beálltunk a gyászmenetbe, legtöbbször a végére és utánozva a felnőtteket, szomorúan baktattunk mi is a temető felé. Éreztem, hogy kilógunk a sorból, mert rajtunk volt csak színes kabát (emlékeim szerint). Mindenki más feketében volt öltözve.

Nekünk nem az volt a lényeg, hogy ismerjük az elhunytat vagy sem...minket a kíváncsiság állított be a sorba. Amikor kiértünk a temetőbe, ott arra voltam kíváncsi, hogy milyen érzés lehet valakit elveszíteni. Valamiért szerettem volna tudni, érezni a fájdalmat....Ezt azóta sem tudom miért volt, de emlékszem mai napig ezekre a bennem szaladgáló kérdésekre. Néhányszor szüleinket értesítették, hogy már megint sorban állunk egy gyászmenetben...olyankor "sajnos" hazavittek, nem mehettünk ki a temetőbe.

Szüleim igyekeztek elmagyarázni, hogy nem csinálhatom azt, hogy idegenek temetésén ott legyek, ráadásul kisgyerekként szülők nélkül. Mondták azt is, hogy örüljek, hogy még nem halt meg senkim, aki közeli, mert majd egyszer az is meg fog történni. Akkor nem fogok örülni annak, hogy tényleg mehetek temetésre, mert nagyon fog fájni a szerettem elvesztése.

Valamiért vártam azt a pillanatot, hogy tényleg, igazából megtudjam milyen érzés az elvesztés.....Nem tudom miért. Kicsi voltam, de emlékszem még mindig, hogy kíváncsi voltam arra a mély, fájdalmas érzésre.

Nyolcadik osztályos voltam, 14 éves, amikor szeretett nagymamám meghalt. Ez volt az első alkalom amikor találkoztam azzal a fájdalommal, amire " kíváncsi" voltam.

Érdekes most erről írnom, mert akkor ezekről a kusza érzésekről nem beszéltem senkinek.

Kettősség zajlott bennem. Nagyon-nagyon fájt az elvesztése. Nagyon megviselt az a gondolat, hogy soha többé nem tudok vele beszélgetni, nem tudom meglátogatni, nem tudunk ketten énekelni...A fájdalom megélése alatt viszont mindvégig volt bennem egy megnyugvás is azzal kapcsolatban, hogy most már tudom milyen, amikor fájdalmat él át a lelkem. Úgy éreztem, hogy sokkal mélyebben fáj a gyász, mint amikor testi fájdalmam van.

Ide írhatsz...